BEÉRKEZETT PÁLYAMŰVEK

GERMÁN ÁGNES

Nyaralás

Ezernyi napernyőt fodroz a szél,
türkiz tenger habja ütemesen zenél.
Forró puha homok perzseli a lábam,
gyönyörködöm a mediterrán varázsban.
Távolban sziklaszirten vár magaslik,
mögötte egy másik sziget megbújik.
Felhőcsikó ugorja át a falakat
miközben kacagja a napsugarakat.
Hajók tűnnek fel a láthatáron,
sétáló árusok a bazáron.
Szárnyashajó száguld tova,
búcsút int a bóják sora.
Hegyek, sziklák ölelik az öblöt,
feneke rejt sok antik kőtömböt,
Megmutatják ókori patriarchák
rég elfeledett víz alatti arcát.
Napfény íze összeolvad a morajlás hangjával,
Panna cotta alakja a cappuccino habjával.
Tenger gyümölcsei spagetti hálóban,
Citrom szörbet minden megállóban.
Jamaikaiak ősi ritmusa a parton,
ringó csípők tömegét pillantom.
Kopogó dobpergés és lüktetés
átélni ezt a zenét küldetés.
Lábnyomok kuszasága a homokban,
apró imádságok a templomokban.
Keménylombú erdők, olajfa ligetek
végre elmondhatom, sehova sem sietek.

 
Olasz közlekedés

Életérzés, kuriózum
Autózom egy szűk kis úton.
Hegynek fel egy hajtűkanyar
Kilátás a mélyben pazar.
Négy méteres utcácskában
Egymás mellett jövünk hárman.
Duda harsan, jelzi a szándékot.
Ki nyeri az előzési játékot?
Gyalogos az útra bátran lelép,
Egy percig sem félti az életét.
Antik közkincs az olasz bizalom
Jól vezetsz Te, nem lesz így siralom.
Autók közül parittyaként
Motoros lövell ki elém.
Kormányomat balra rántom,
Használom a szembe sávom.
Parkolás, mint a kalandparkban,
Koccanás elöl- hátul közelharcban.
Minden centi drága kincs,
Nem férek be, hogyha nincs.
Lejtő végén éles szögben,
Autó parkol háromszögben.
Gondolkodom, merről lökjem?
Megoldom egy derékszögben.

 
Küzdelem a helyért

Utak
Kalandozásból
Urak
Szabadságvágyból
Lecsapnak
Minden centire
Mely eléjük
Tárul.
Gyengéd
Követeléssel
Helyét
Szövegeléssel
Kitartó
Törekvéssel
Azonnal
Megkaparintja.
Vízparton
Heringként,
Nincs pardon
Helyenként.
Pakkom
Beszorítom,
Pozícióm
Biztosítom.
Lábam
A szájában
Mozdulatom
Pupillájában
Félfordulat
Harcmozzanat
A testem végre
Szabad.
 
Solfatara Vulkán

Megbújik a házak között,
észre sem veszed,
ha nem tudod, hogy ott van,
utad mellette elvezet.
Látni nem látszik,
de szaga végighullámzik
rajtad és mindenen,
mint egy néma intelem.
Belülről jövő tüzes erő
hirtelen feltörve vakmerő,
rétegeket elmozdító áttörő
felszíne határán szentségtörő.
Indulatai hajdan így dúltak
redős sebhelyei a múltnak
szikla oldalán felgyűrődtek,
elbűvölően rendeződtek.
Ifjú hevére immár csak kénes
bűze utal, mely hébe-hóba rémes,
fénykorához képest szemérmes
mára erőtlenül köszvényes.
Kráterében indulatok eszenciája
sárga kénes vehemenciája
fénylő kristályként csillannak,
búcsút intve a hullócsillagnak.

 
Viszlát Itália!
Viszlát Itália!
Most búcsút intek neked.
Az élmény perzselő,
mely néha fáj,
néha megnyerő.

Most elengedem a káoszt,
mely uralja napjaid,
jelen van utakon,
flegma hangulatokon.

Elengedem a koszt,
mely fertőzi testedet,
ott van mindenhol,
és pestisként tarol.

Elengedem a bezártságot
hogy szabadságom
minden mozdulatáért
fizetni kell,
független értéktől,
ez a mérték öl.

Elengedem a múltat,
mely egyszer volt,
egy időhajlítással
utánam nyúlt, belém karolt.

Magammal viszem vulkánod tüzét,
mely megmutatta
ehetünk még fügét,
fittyet hányva
veszélyek tövében is
lehet teljes az élet.

Emlékeimben őrzöm majd
tengered moraját,
hűs habjaid
lágy és vad ritmusát.

Szikláid rétegeit,
azok gyűrődéseit
szigetek csipkéit
leanderek lepkéit.

Ízeid nagyszerű harmóniáját,
pizzád egyszerű filozófiáját,
fagylaltod jéghideg varázsát,
tengeri halaid zamatát.

Magammal viszem az alkotó erőt,
mellyel szavakba öntöm
az átölelő mezőt
és megelevenítem a képzelőerőt.

Emléked egy pillanat
életem folyamán,
egy pihenő, vágyaim paplanán,
melyről most felkelek,
és búcsút intek Neked.
 

STELLA SOUL

Itt várlak..

Régen volt mikor Helga utoljára nagymamája házában járt. Kicsi volt s emlékeit megfakította az idő. Azóta nem is járt ott amióta utolsó útjára kisérték a szeretett nagyit. S bár sokszor eszébe jutott, hogy de jó volna elmenni, valahogy mégsem tette. Egy júniusi napig. Amikor kirúgták munkahelyéről, mert csődbe ment a cég. Már csak kevés embert tudtak ott tartani. Ő persze kapott végkielégítést, de benne valami űrt hagyott a monotonitás hiánya. Nem kellett felkelni korán. Nem kellett zilált hajjal futni a busz után. Mint ha megállt volna az idő. Csak lézengett lakásában. Aztán eszébe jutottak azok a nyarak.. Amikor még homokvárakat épített. Amikor nem számított, még hogy meleg van. Hogy üres üvegekbe töltött vízzel locsolta a szomszéd fiú. Mert az aztán hétszentséges egy kölyök volt. Nem bírtak vele sem szülei sem nagyszülei. Ment a saját feje után. Mindenhova felmászott. Vagy belemászott. Mindent kiborított vagy széjjeltört. Helgát locsolás előtt mindig perceken át kergette és harsányan nevette a lány félelmét. Pedig csupán egy kis vízről volt szó. Ahogy visszatértek ezek az emlékek úgy döntött elmegy nyaralni abba a házikóba. Elvégre családi tulajdonba maradt. Gondolta pihen, egy kicsit mielőtt nekiáll újabb munkát keresni.

Az autó ráhajtott a poros útra mely szépen lassan egy kedves régi ismerőssé változott. A régi nagy nyírfák ott sorakoztak a szélükön, a templomtorony is ugyanott hirdette a békét. Szépen lassan odaért. Hihetetlen furcsa érzés töltötte el, ahogy becsapta az autó ajtaját. Minden olyan kicsi lett. Pedig csupán ő lett felnőtt. A hosszú veranda faláról már mállott a vakolat és a kilincs is megkopott. Miután az ajtót sikerült kinyitni, kitárta bentről az összes zsalugátert. Leporolta a  régi bútorokat és  kivitte   a  kedvenc  hintaszéket  és a  tornác közepén  helyezte  el. Beleült és onnan nézte az esti naplementét. Csönd volt az utcában. Nagy csönd, és nagy meleg. Legyezte is magát, de olyan fullasztó volt így is hogy szinte nem esett jól levegőt venni. Egyszer csak egy kis porfelhőt pillantott, meg ami egy piros autó mögött keletkezett. A szomszéd hazajött gondolta.  Azon tűnődött élhetnek e még Dezső bácsiék. Sokat azonban nem gondolkodhatott, mert az autó ajtaja kinyílt és egy magas fiatalember szállt ki belőle. Kertésznadrágot, bakancsot és (reggel még biztosan) fehér pólót viselt. Megállt és őt bámulta s kisvártatva el is indult felé.

• Csak nem.. Helga vagy?
• Igen az. Ismerjük egymást? Nézett csodálkozva.
• Én meg a Tivadar. Emlékszel még rám?- A lány ekkor felállt.
• Hát tényleg te vagy? De ugye nem akarsz kergetőzni? Ahhoz túlfáradt vagyok.
• Ne bánts, felnőttünk. Nem vagyok rossz fiú.
• Csakugyan? Akkor jó fiú lettél? Hát, de nehéz ezt elhinni. Mond, csak mivel foglalkozol?
• Autószerelő vagyok. Nem messze van egy kis műhelyem. Ezért is vagyok ilyen szép olajos. Na, megyek is, mert már nem is bírom elviselni.  Remélem, még találkozunk.
• Én is remélem. Gyere át beszélgetni, amikor csak van kedved. -

A fiú egy zavart mosollyal zárta le a beszélgetést és már ment is a dolgára. Helga csak úgy tűnődött, hogy, hogy megváltozott. S érdekes volt számára, mennyire megismerte pedig olyan régen látták egymást. Hisz lehetett volna bárki. Új szomszéd vagy egy unokatesója. De Tivadar megérezte, hogy ő az. Várta már hogy beszélgessenek. Újra megismerje, akit már régen se ismert, de valahogy mégis. Ő azonban túlfáradt volt és elnyomta az álom. Másnap Helga úgy döntött, hogy meghívja vacsorázni. Amikor délután a fiú hazaérkezett ő elé sietett mosolyogva vidáman, mint egy kisgyerek és szépen meghívta. Tivadar persze nagyon örült és egy óra múlva már kopogott is az ajtón. Megbeszélték fél életük simán és gördülékenyen. De megakadt a beszélgetés mikor a magánéletről kellett mesélni. Egyik sem tudott beszámolni házastársról, gyermekről inkább sokat mondott a csend. A vacsora elfogyott. Kiültek a verandára és a tücskök zenéltek nekik halk muzsikát. Varázslatos szótlanság következett. Amikor nem is akarsz kínok közt valamit a nyelvedre erőltetni. Amikor csak élvezed a percet, amiben ott vagy.  Néha egymásra néztek. Hol egyikük, hol a másikjuk. Elmosolyodtak, de a sötét gondoskodott róla hogy ne legyen túlságosan feltűnő a másik számára.

• Van egy meglepetésem- Pattant fel Tivadar. - ez pedig rá a megfelelő idő. - tette hozzá
• Ha te mondod!
• Én –Megfogta kezét és futottak. Senki sem kergette őket, de mégis. Át a réten egészen a régi vízimalomig.
• Mennyit játszottunk itt emlékszel?
• Igen emlékszem te mennyit játszottál. Nekem meg küzdenem kellett ellened az életemért. – Mosolygott Helga.
•  Mondja csak kedves hölgy mitől gondolta, hogy ma nem így lesz? Azzal egy hirtelen mozdulattal egy vödör vizet zúdított a nyakába. Ő pedig futott. De nem tudhatta, hogy a férfi mindenhol el elrejtette a vizet. Hol ebbe, hol abba. mindenfelé volt. A lány meg csak futott csurom vizesen és kiabált.
• Ne! Segítség! Meg vagy te őrülve? Mi van veled?
• Nesze neked!- csak borította rá. A lány pedig iszonyúan élvezte bármit mondott is. A mezőn futottak már. Híre hamva se volt víznek. Fölösleges is lett volna, hiszen teljesen át volt ázva a lány. De kergetőztek rendíthetetlenül. Míg végül Tivadar elkapta őt. Hátulról átölelte.
• Megvagy!- Onnan mondhatjuk, hogy megszűnt a világ, vagy mondhatjuk, hogy egy új világ nyílott meg előttük. Egymás karjaiban minden gyengédség előjött belőlük, amit még elképzelni sem tudtak. Gondolkodni nem voltak képesek, úrrá volt rajtuk a vágy és ők meg megadták magukat neki. Ahogy tették minden nap utána egy hónapon át. Nem gondolkodva. Csak vágyva és álmodva. De egyik este Helga rossz hírt közölt Tivadarral.
• El kell mennem. Haza.
• Mi?  De miért? Úgy értem miért nem maradsz?
• Ez egy álom volt. Csodálatos álom. De muszáj felébrednem. Munkát ajánlottak. Nagy előrelépés lenne jó fizetéssel. Én a pörgéshez vagyok szokva. Nem ez az én világom.
• Holnap már mész?
• Igen megyek, de nem akarok búcsúzni. Jó csak .. nem felejtelek el.
• Én sem Helga. Ha álmodni akarsz én itt várlak.

KOZMA KATICA (Budapest)

Repülök feléd vonaton

Fonálra fűzöm az
almamagokat, minden
percet, amit a vagon
ablakán kinézve töltök.
Rózsa nyílik az ülés alatt.
A szerelem centrifugájában
válik szét a test és a szív-
kettő lesz belőlem.
És én már nem haza megyek,
én nem vagyok, mert
már kettő van belőlem,
de a szív összeolvad
a remény Bunsen-égője fölött
sercegő várakozással.
Válaszaidra várok,
lelkem leveleiddel egyesül.
Marad a test.
Kémcsőben feloldva ülepszik a bánat,
kicsapódnak a vágyak
a piszkos vonat ablakára,
gomolyog a maradék pára
lombikból kiszálló
lányárnyék-füst.

Rajzolom az életet

gitár húrjaiból tekintenek ki a csillagok
vonaton kötött barátságcsomók
lobognak a táskazsebből
metrószürke sebes unalom
fáradt pályaudvaron
fekszik a hétvége fehér arccal
Szívószállal szívta ki
belőlem valaki
az összes tudni-vágyóssággal faragott
vonalas, margó nélküli füzetlapot.
Megrágta a tollat
egy szőlőszemű, bundás állat
Anyajegyek a felhők
az ég világos kebelén
Trolira szállnak a napsugarak most
hazabuszoznak homlokokon ülve
mellényzsebbe feküdve
És kisestélyiben vonulhat fel az este.
 

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

Nyári kaland

Majd két hetet tölthettem el Magyarország nevezetes fürdővárosának egyik jó nevű szállodájában. Rám fért a pihenés, szinte egész évben megállás nélkül robotoltam a munkahelyemen. Alig vártam, hogy végre beülhessek a kocsimba, és a taposó malomból megszabadulva, élvezzem egy kicsit a nyarat, a kikapcsolódást.

Miután elhelyezkedtem a szállodai szobámban és átöltöztem, elindultam szemügyre venni a városka által kínált lehetőségeket. Tombolt a kánikula, az utcán alig-alig bóklászott néhány elszánt ember, mindenki igyekezett árnyékba kerülni, még inkább elmerülni a tó meleg, ám mégis hűsítő vizében.

Beültem egy hangulatos kisvendéglőbe és egy hűvös sör társaságában múlattam az időt. Elhatároztam, hogy felszedek valami könnyű kis nőcskét, aki megédesíti számomra a nyaralást. Két éve váltam el, gyermekünk szerencsére nem született a mindkettőnk számára kudarcba fulladt kapcsolatból, - így szabad volt a vásár. Komoly kapcsolatra nem vágyódtam, élvezni akartam újra a csajokra vadászás izgalmát. Nosza, akkor csajozásra fel!

Sajnos a szállodába szinte mindenki párban érkezett, az a néhány egyedülálló hölgy, aki szingliként ült az asztalánál, már túl idős volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Más vadászterületet kell keresnem!

Másnap már a tófürdő egyik napozóágyán talált a délelőtt. A napszemüvegem mögül nézegettem a felhozatalt, de túl sok volt a gyógykezelésre, vagy éppen reumatikus betegsége miatt fürdőző nő. Megunva a nézelődést, a vízbe csobbantam. A lila tavirózsák mellett úsztam, hallgatva a körülöttem lubickoló tömeg vidám hangzavarát. Szinte a semmiből egy fiatal, igézően szép nő bukkant elő a vízből. Megdobbant a szívem, belsőmet elöntötte a vibráló izgalom. Kutató pillantással néztem körül, de nem láttam egy hímnemű egyént sem, aki a lányhoz tartozott volna. Itt az idő! Egész közel úsztam hozzá és megszólítottam:

- Ne haragudj, de nem felelőtlenség úszógumi nélkül úszni? Ne érts félre, csak azt hallottam, hogy az idén már belefulladt egy férfi a tóba!

Most dől el, hogy elküld a francba, vagy szóba áll velem. Ha igen, akkor már nyert ügyem van. Mindig a „belépő” a legfontosabb mozzanat. Ha azt elrontja az ember, akkor már nagyon nehéz korrigálni. Izgalommal vártam, mit válaszol. Rám nézett és édesem elmosolyodott.

- Csak ne félts te engem, nagyon jól úszom, és úgy ismerem a tavat, mint a tenyeremet – nevetett rám, kivillantva gyönyörű fehér fogsorát.

- Azért én elkísérnélek, ha megengeded! – fűztem tovább a beszélgetés fonalát.

- Jó, nem bánom – válaszolt és erőteljes karcsapásokkal elindult.

Szinte versenyt úsztunk, tényleg nagyon jó úszó volt, erősen tempóznom kellett, hogy tartsam az általa diktált tempót. Rövid időn belül körbe úsztuk a tavat.

- Azt hiszem, rám férne egy kis napozás! – villantott felém egy csábos pillantást.

- Ha nem bánod, akkor melléd tenném a napozóágyam!

- Persze, ha úgy gondolod – mondta és elindult kifelé a lépcsőn.

Úristen! Egy istennő! A hófehér bikini még inkább kiemelte karcsú, tökéletes alakját. Akármelyik női magazin címlapján megállná a helyét. Lehet nekem ilyen szerencsém? A legjobb formámat kell hoznom!

Szerencsére nekem sem kellett szégyenkeznem, egy deka súlyfelesleg sem volt rajtam, az aktív sportolást abbahagyva sem híztam el. A napozóágyat az övé mellé tettem és elnyúltam a fürdőlepedőn. Kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak.

Hajnal Liliánának hívták a gyönyörű istennőt. Tényleg varázslatosan nézett ki, alig tudtam megállni, hogy fel ne faljam a tekintetemmel. Gondtalan beszélgetéssel töltöttünk egy órát. Bár leginkább én beszéltem magamról, a munkámról. Liliána úgy irányította a beszélgetést, hogy alig tudtam meg róla valamit. Annyit elárult, hogy itt dolgozik a tófürdőben, és most nincs partnere.

- Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel – nevetett rám olyan mosollyal, ami még a sarki jéghegyeket is megolvasztotta volna. Úgy gondoltam, talán úszómesterként dolgozik, csak éppen szabadnapos. Titokzatos volt, kiismerhetetlen és roppant izgató!

- Volna kedved este eljönni velem táncolni? A szállodában, ahol lakom, ma este ismerkedési est lesz, nagyon örülnék, ha elfogadnád a meghívást! Eljövök érted kocsival.

- Rendben van, este hatig dolgom van. Hét órakor ott vagyok a szállodában, nem kell értem jönnöd! Most viszont mennem kell, akkor az esti viszontlátásra! – mondta és gyorsan lement a lépcsőn. Pár pillanattal később már vagy jó húsz méterrel odébb bukkant ki a feje a vízből. Tényleg eszméletlenül jól úszott, mint egy igazi sellő!

Mivel perceken belül lejárt volna a három órás belépőm, elindultam átöltözni. Csak remélni mertem, hogy nem csinál belőlem bolondot és tényleg eljön este. Boldog izgatottság lett úrrá rajtam.

Türelmetlen várokozással telt el a délután. Zuhanyozás után, gondosan megborotválkoztam, majd egy világos pantallót és hozzá egy elegáns fehér inget vettem fel. Igyekeztem a legjobb formámat hozni. Fél hét után lementem a szálló előcsarnokába és helyet foglaltam egy süppedős fotelban. Nem voltam abban biztos, hogy Liliána eljön, túl szépnek tűnt minden ahhoz, hogy igaz legyen. Nagyon megörültem, hogy pontban hét órakor, elegáns fekete-fehér rövid ujjú ruhában belépett a bejárati ajtón. Szeretem az olyan nőket, akik nem késnek és nem várakoztatnak feleslegesen. Ők általában erős egyéniségek, nincs szükségük különféle női praktikára, hogy magukba bolondítsák a férfit.

- Annyira örülök, hogy eljöttél! – siettem elé.

- Hiszen megígértem! Vagy elfelejtetted? – emelte rám ártatlan őzike tekintetét.

- Eszméletlenül jól nézel ki! – dicsértem meg.

- Te is nagyon elegáns vagy! – adta vissza a bókot.

Bekísértem az étterembe. Szinte a hátamon éreztem az irigykedő férfiak tekintetét. Szerintem a nők nagy része is sárgulni kezdett az irigységtől, valószínű egy kis kanál vízben meg tudták volna fojtani. Szenzációsan nézett ki, dagadt a mellem a büszkeségtől, hogy ilyen nővel az oldalamon vakítok! Fél nyolckor tálalták a vacsorát, addig még volt pár percünk.

- Mit innál Liliána?

- Egy pohár hideg pezsgő jól esne most – válaszolt.

Hozattam egy üveg félszáraz fehér pezsgőt jégbe hűtve. A pincér töltött a poharakba és vidáman koccintásra emeltük a hideg nedűtől deresedő kelyheket.

- A megismerkedésünkre Liliána! – mondtam és a szemébe néztem.

- A mai estére! – nevetett és poharát az enyémhez érintette.

A vacsora finom volt, a pezsgő is elfogyott a végére. Liliána arca kipirosodott, vidáman kacagott, szemmel láthatóan jól érezte magát. A vacsora végeztével táncolni mentünk. karcsú teste úgy simult hozzám, olyan természetes odaadással, mint ha már nagyon régóta ismertük volna egymást. Bátortalanul megcsókoltam egy érzelgős, lassú szám közben. Úgy csókolt vissza, hogy a vérem őrült hullámokban kezdett rohangálni a testemben. Rettentően kívántam ezt a lányt, talán úgy, mint még soha senkit az életben. Nagyjából éjfélig táncoltunk, közben elfogyasztottunk még egy üveg pezsgőt.

- Hol a szobád?  Menjünk fel! – mondta és igézően nézett rám.                                                             

Nem akartam elhinni, hogy ez az istennő fel akar jönni hozzám, ilyen eszméletlen szerencse csak egyszer adódik az életben! A liftből kiszállva végig csókolóztuk a folyosót, egészen a szobám ajtajáig. Egy pillanat alatt az ágy előtt találtuk magunkat. A ruhadarabok kölcsönös levétele sem tartott sokáig. Volt néhány nővel már dolgom, de ilyen lélegzet elállítóan szép női testet még a filmekben sem láttam. Életem legemlékezetesebb éjszakája következett ezután. Úgy szeretkeztünk többször egymás után hajnalig, mint akiknek az élete függ attól, hogy a másikat boldoggá tegye.

Reggel felé, kimerülten, mély álomba zuhantam. Dél körül, amikor felébredtem, már csak egyedül feküdtem az ágyban. A tükörre rúzzsal ráírva a következő szöveget fedeztem fel:

Puszi. A tó tündére.

Liliánát soha többé nem láttam. Hiába kerestem a fürdőben, senki sem ismerte, senki nem hallott ilyen nevű alkalmazottról. Eltűnt, mint ha valóban a tó tündére lett volna.

- Vagy tényleg az volt?

  Szerelem a vonatról

A reggeli gyorsvonaton ülve zötykölődtem a munkahelyem felé.  Befutottunk a legközelebbi állomásra. Nyár volt, kánikula már napok óta. Fölálltam és az ablakot lehúzva, a szemből jövő, ugyancsak álló vonat utasait nézegettem. A szemem megakadt egy gyönyörű, fekete hajú, fiatal nőn. Nem lehetett nem észrevenni, annyira kitűnt az utazók szürke tömegéből. A lehúzott ablakból kinézve ő is szemlélődött. Tekintetünk egy pillanatra egybefonódott, mint ha áramütés érte volna a testemet, úgy néztem rá, mint akit megbabonázott a tekintete, majd mindkettőnk vonata elindult az ellenkező irányba. Még percekkel később is az imént látott ismeretlen szépség hatása alatt álltam. Valahogy nem tudtam megszabadulni a látomástól.
Nap közben is többször eszembe jutott, és csak remélni mertem, hogy látom még valamikor. Másnap reggel árgus szemmel vizslattam a mellettünk megálló vonat utasait. Legnagyobb örömömre újra megláttam őt! A szívem hevesen dobogni kezdett. Szerelem első látásra? Létezik ilyen? Valószínű, hogy igen, mert úgy éreztem mindenképp meg kell ismerkednem ezzel a gyönyörű teremtéssel.
A vonatok persze most is mentek a maguk kijelölt útján, és a pillanat varázsa máris szertefoszlott. Törtem a fejemet, hogy tudnék kapcsolatba kerülni vele. Reggelente egy-egy percre találkozott a tekintetünk, egy idő után már egy kedves mosolyt is küldött felém. Éreztem, hogy én sem vagyok közömbös a számára. Ideje volt a tettek mezejére lépni!  Igen ám, de hogyan? Kérjek egy nap szabadságot és leszálljak a vonatomról, átszállva az övére? Hátha van valakije? Lehet, hogy puszta kíváncsiságból néz rám minden reggel?
A napok teltek-múltak egymás után és én őrlődtem a cselekvés és a tétovázás kettős szorításában. Végül írtam egy hosszú levelet, amelyben megvallottam, hogy a megpillantásától kezdve arra vágyom, hogy találkozhassak vele. Egy érzelemtől átszőtt, romantikus szerelmi vallomás kerekedett ki a soraimból. Tudom, hogy mindez elég ostoba dolognak tűnik, de az ismeretlen nő iránt érzett szenvedélyes vonzalom teljesen elvette a józan eszemet. Teljes szívemmel akartam azt a nőt!
A levelet készenlétbe helyezve vártam, hogy másnap reggel a vonatról leszállva átadhassam neki. Aztán majd meglátjuk mi fog történni! Izgatottan szálltam vonatra aznap, éreztem, hogy sorsdöntő pillanathoz érkezett az én „plátói” szerelmem. A fülkében pont egy régi barátom ült, de úgy döntöttem, hogy ez nem fog megakadályozni a levél átadási akciómban. A vonat megállt a megszokott helyen és én a barátomtól elnézést kérve serényen leugrottam, hogy az én kedves hölgyem ablakát megkocogtatva, átadjam neki a levelet.
- Mindenképp várom a válaszát! – kértem hangosan és már vissza is tértem az én szerelvényemre. A tekintetünk még egy pillanatig találkozott, még láttam a meglepetést az arcán, de aztán a távolodó vonat elrepítette a szemem elől. A barátom, aki látta a levél átadását, meglepve kérdezte:
- Mit akarsz te attól a nőtől? Hiszen férjes asszony!
- Miért, te ismered? – kérdeztem vissza döbbenten.
Annyira nem ismerem őt, inkább a férjét. Talán egy éve volt az esküvőjük. Jó bőr, mi? Elhiszem, hogy megakadt rajta a szemed!
Kitérő választ adtam. Igazság szerint teljesen össze voltam törve. Férje van! Az egész napomat elrontotta az információ, kedvetlen voltam és elkeseredett. Egyszerűen belezúgtam, mint egy kamasz gyerek, aki most, hogy rózsaszín álmai szertefoszlani látszanak, nem tudja feldolgozni a történteket. Másnap is néztem a szívem választottját, ő is rám nézett, de nem történt semmi, csak néztük egymást a vonat ablakából szótlanul. Talán egy hét is eltelt ezzel a szomorú egymásra nézéssel, amikor egyik péntek reggel váratlanul ö ugrott le a vonatról és egy levelet nyomott a kezembe. Majd kiugrottam a bőrömből! Válaszolt! Akkor talán még sincs veszve minden!
Találkozóra hívott! Kérte, hogy közeli kisváros főterén találkozzunk vasárnap délután. Legszívesebben táncra perdültem volna! Nagyon nehezen telt el a szombati nap és a vasárnap délelőtt. Egy szép virágcsokorral a kezemben vártam a megadott helyen. Már messziről megláttam! Még csinosabb és fiatalabb volt, mint amilyennek a vonatban láttam.
Nagyon jól sikerült már az első randevúnk. Virágh Eszternek hívták az angyali teremtést. Valahogy minden olyan természetesnek tűnt közöttünk. Persze megkérdeztem, hogy tényleg férjnél van-e. Jót nevetett rajtam.
- Ugyan, ki mondta neked ezt a badarságot? Talán a nővéremmel tévesztett össze az illető!
Szívemről, mint mázsás kő gurult le az aggodalom. Nem akartam férjes asszonnyal kezdeni, abból nem sok jó szokott kisülni. Felejthetetlen szép délutánt töltöttünk együtt. Megbeszéltük, hogy következő hétvégén is találkozunk. Eszter elmondta, hogy máshol talált munkahelyet, így nem fogom már reggelente látni a vonaton. A fene bánja, ha hétvégén újra együtt lehetek vele! A plátói szerelem kezdett nagyon is valóságossá válni.
Nem szaporítom a szót, egy fél év sem telt el és már az esküvőnkről beszélgettünk. Eszter nem csak nagyon vonzó teremtés volt, de okos és művelt is. Szinte hihetetlen milyen szerencsém volt, hogy annak idején kinéztem a vonat ablakán! Az eljegyzés előtt bemutatott a családjának is. A szülei nagyon kedvesen fogadtak, számomra is szimpatikusak voltak. Végül bemutatott a nővérének Elvirának, és a sógorának is.
A hogy megláttam a nővérét, abban a pillanatban tudtam, hogy őt láttam minden reggel a vonatban. Ugyanolyan szép volt, mint a húga, csak két évvel idősebb kivitelben, de nagyon hasonlítottak egymásra. Egymásba fonódott a tekintetünk egy hosszú pillanatra.
- Tudja, egy idő után rájöttem, hogy jobb, ha a vasúti kocsi másik oldalára ülök! – villantott rám egy gyönyörű mosolyt. Mindig egy oldalon nézelődni veszélyes dolog!
Egyáltalán nem haragudtam rá. Az ő közbenjárása révén kaptam én találka meghívót a húgától. Annyira megtetszett mindkettőjüknek, amit a levélben írtam. Eszter személyében egy valódi igazgyöngyre találtam. Igaz, a kagylót talán a nővére hozta fel nekem a tenger mélyéről, de a kagyló héját már nekem kellett szétfeszíteni.

Eliza Beth

Előítélet

– Ráérsz délután, Krisztina?
A lány csodálkozva pillantott fel jóképű főnökére. Még sosem kérdezte meg, ráér-e túlórázni, ha sürgős munka akadt, kedvesen megkérte, hogy maradjon benn, és ő általában nem utasította vissza, mert szüksége volt a pénzre. Egyetemi tanulmányai mellett heti két-három alkalommal dolgozott az ügyvédi irodában, mint kisegítő titkárnő. Ő maga is jogot tanult, így jól jött neki, hogy éppen egy jól menő jogásznál gyakorolhat. Akkor is, ha egyelőre csak az iratok gépelését végzi.
– Igen. Van valami sürgős?
– Nem, nincs – rázta meg a fejét Zoltán. – Szeretnélek meghívni egy kávéra.
– Én… – A lánynak elakadt a hangja meglepetésében. Erre nem számított! Hogy mondja meg neki, hogy nem… vele nem! Miért kellett elrontania? Eddig igyekezett nem észrevenni, hogy a férfi a barna szemű szőkék közé tartozik, mint… És ráadásul Zoltán is! Két ok, hogy miért ne menjen vele sehová. De hogyan utasíthatná vissza a főnökét? Mi lesz, ha bosszúból kirúgja?
A férfi eddig vidám pillantása elkomorodott. Némán fürkészte a lehajtott fejű lányt, aztán vontatottan megszólalt:
– Értem. Talán majd máskor… – s hátat fordítva az ajtóhoz indult.
– Ne haragudj! – suttogta Krisztina, bár nem volt biztos abban, hogy a férfi meghallotta.
Másnap órái voltak, nem dolgozott az irodában, de többször eszébe jutott a meghívás. Kicsit tartott tőle, hogy az ügyvéd éreztetni fogja a visszautasítás miatti haragját, de tévedett. A férfi ugyanolyan kedvesen nézett rá, mint azelőtt. Nem említette a történteket.
Egy jó hónappal később éppen befejeztek egy nehéz és sürgős munkát. Krisztina fáradtan dőlt hátra, amikor főnöke kezébe adta a mappát.
– Látom, elfáradtál. Szerencse, hogy hosszú hétvége jön, kipihenheted magad – mosolygott rá Zoltán, aztán tétován hozzátette: – Ha gondolod… él még a múltkori meghívásom.
– Nem! – ugrott fel a lány, és idegesen járkálni kezdett. Már csak ketten voltak benn, attól mégsem tartott, hogy a férfi letámadja. – Ne haragudj, Zoltán, de nem akarok veled a magánéletemben kapcsolatot.
– Azért, mert a főnököd vagyok? – csodálkozott Zoltán. – Rúgjalak ki, ha randevúzni akarok veled?
– Nem. Más oka van. Fájó oka, de nem akarok erről beszélni. Kérlek, hagyj békén!
– Jogom van tudni, miért utasítasz el. Mi kifogásod lehet ellenem?
– Ellened semmi, csak…
– Csak? – sürgette a férfi.
– Túlságosan emlékeztetsz valakire. Ő is Zoltán volt, szőke, és barna szemű… Én igyekeztem, hogy ne őt lássam benned, s amíg csak a főnököm voltál, ment is…
– Értem. Valaki bántott, s most én fizetek érte. Miért gondolod, hogy ha hasonló a külsőnk s ugyanaz a nevünk, a természetünk, a jellemünk is azonos?
– Én… Nem tehetek róla, hogy így érzek! Aljasul elbánt velem, képtelen vagyok elfelejteni.
Zoltán finoman megfogta a karját, hogy megállítsa ideges járkálásában, de a lány kitépte magát a kezéből.
– Ne nyúlj hozzám!
– Kezeltetned kellene magadat, Krisztina – sóhajtotta a férfi.
– Nem vagyok bolond!
– Nem mondtam, hogy bolond vagy. De a lelked sebzett, s ettől a fóbiától, úgy tűnik, nem tudsz önerőből megszabadulni.
– Talán segíteni akarsz? Szívesen vájkálnál a lelkemben, igaz? – kérdezte gúnyosan Krisztina.
– Nem – csóválta a fejét lemondóan a támadó hang hallatán Zoltán. – Pillanatnyilag a semleges érzések és az ellenszenv határán imbolyogsz, s úgy érzem, még egy szó, és meggyűlölsz. Ezt nem szeretném, inkább békén hagylak, ahogy akarod. A jövőben csak hivatalos kapcsolatban leszünk. Ha meggondolnád magad, jelezd! Most menj haza, Krisztina, és pihenj!
– Köszönöm, Zoltán! – hajtotta le a fejét a lány.
– Minden hátsó szándék nélkül kérdem: hazavigyelek? Útba esik a lakásod.
Krisztina kicsit elgondolkodott, aztán megrázta hullámos, barna fürtjeit.
– Nem, köszönöm, inkább sétálok.
Szép hosszú séta lesz, gondola a férfi. Legalább húsz perc, míg hazaér, ráadásul esőre áll. De nem akart erőszakosnak látszani, bármennyire féltette is a lányt.
– Kár, hogy nem ismered fel az igaz szerelmet – dünnyögte, és visszahúzta simításra mozduló kezét.

– Mi a baj, Krisztina? – kérdezte a kolléganője. – Még sosem láttalak ilyen nyúzottnak. Beteg vagy?
– Nem, semmi bajom – nyugtatta meg a lány. – Csak keveset alszom mostanában. Tudod, a vizsgák…
– Tudom, én is átéltem ezt. Voltak kemény időszakok, amikor választanom kellett, hogy eszem, alszom, tanulok vagy dolgozom.
– Én is így vagyok. Muszáj volt még egy munkát vállalnom, hogy ki tudjam fizetni a lakbért is.
– Eszel rendesen?
– Hogyne! – vágta rá hevesen Krisztina, aztán halkabban tette hozzá: – Amikor van mit. – Aztán máris megbánta a vallomást. – Ne aggódj, általában van mit, azért vagyok kialvatlan.
– Aha… Nincs semmi más jövedelmed, csak amit itt keresel? Ösztöndíj? Szülői támogatás?
– Nincs…
– Van egy magánösztöndíj – szólalt meg a hátuk mögött Zoltán. Egyikük sem vette észre, hogy nyílt az ajtó, nem tudták, mióta állt ott, és hallgatta a beszélgetésüket. – Egy hölgy az alapítója, és egy jogászhallgatót támogat a tanulmányaiban. Megpályázhatnád!
– Nem hallottam erről – rázta a fejét Krisztina.
– Nem is hallhattál, mert nem nyilvános pályázat. Régi ügyfelem a hölgy, és mindig engem kér fel, hogy ajánljak valakit, akit aztán a tanulmányai végéig támogat. Az utolsó pártfogoltja a családi körülményei miatt kénytelen volt otthagyni az egyetemet, így most új jelöltet keresek.
– Ki ez a hölgy?
– Egy gyermektelen, jómódú asszony, aki annak idején nem tanulhatott, és megözvegyülve úgy döntött, hogy ha már neki nem sikerült, másoknak segít álmaik megvalósításában.
– Nemes gesztus tőle.
– Igen, az, de ő már csak ilyen. Egy földre szállt, szárnyatlan angyal, akinek anyagi lehetősége is van jót tenni. Havi ötvenezer forint a támogatás összege egészen addig, míg sikeresen levizsgázol. De ennek feltétele, hogy nem halaszthatsz, és nem ismételhetsz szemesztert. Vállalod?
– Jó lenne – sóhajtott a lány. – De miért pont én?
– Miért ne? Rám van bízva, kit választok, és Mária néni sosem kérdőjelezi meg a döntésemet. Pontosan tudja, érdemtelent nem ajánlanék. Gyere be! – tárta ki az irodája ajtaját. – Kitöltjük a papírokat, és elsején máris megkaphatod az első ösztöndíjadat.
– Máris? Holnapután elseje lesz.
– Igen, máris, és ezentúl minden elsején.

Hamar elszállt a két év. Zoltán hivatalból figyelemmel kísérte Krisztina tanulmányait. Tudta, hogy jól tanul, minden vizsgáját sikeresen, elsőre letette. Az irodai munkáján kívül nem vállalt mást, az itt keresett pénz az ösztöndíjjal együtt elég volt a kiadásaira. A lány nem járt bulikba, nem dorbézolt, s az oly divatos drogokkal sem élt. Okosan, takarékosan gazdálkodott, és tanult, tanult, tanult.
A diplomaosztó ünnepségen Zoltán is részt vett. Büszke volt a lányra, de szomorú volt a szíve, mert tudta, hogy nem látja többé. Krisztina a diploma kézhezvétele után hozzámegy a jegyeséhez, és Csabával együtt elköltöznek a fővárosból.Bálint a virágkarneválon látta meg a lányt. Gyönyörű volt, ahogy a piros ruhájában szökdécselt. A néptánccsoport elhaladt előtte, s Bálint tekintete összeakadt a pergő-forgó lányéval. Tizenhét-tizennyolc évesnek tippelte. Az a kék szempár azonnal rabul ejtette. Otthagyta a helyét, pedig évek óta készült megnézni a virágcsodákat, s nem kevés pénzt áldozott az alkalomra. De most úgy érezte, egy másik, szívéhez szóló csodára lelt. Átfurakodott a tömegen, és valamivel előbb ért a kijárathoz, mint a táncosok.
A lány szeme felcsillant, amikor meglátta. Azonnal megismerte a fiút, s már nem bánta, hogy ott, abban a pillanatban nem szaladt oda hozzá.
– Felhívhatlak? – kiáltotta oda neki Bálint, és lázasan memorizálta a válaszul kapott számot. Bepötyögtette a telefonjába és elmentette. „Este!” – mondta a lány. Nyilván addig el van foglalva, az esze megértette, de ő akkor is türelmetlen volt. Legszívesebben most azonnal kiragadta volna a sorból.
Másnap találkoztak. Összeragyogott a szemük. Nem, nem álmodtak, ma is ugyanazt a vonzalmat érezték, mint az első pillantáskor. Teljesen természetes volt, hogy kézenfogva sétálnak, ahogy az első, óvatos csók is. De elszállt a hétvége, Bálintnak haza kellett mennie.
Áldották az internetet, a videókapcsolatot, mert napi szinten találkozhattak egymással, hacsak online is. Mégis hiányzott az érintés melegsége, a másik közelsége. Kevés volt a havi egy, jó esetben két hétvége, amit együtt tölthettek.
A fiú informatikusként dolgozott egy nagy cégnél. Egyhetes szabadsága idejére kivett egy szobát Debrecenben, és minden este Hannával randevúzott. Szerelmük egyre mélyült, míg az utolsó estén a lány bemutatta az édesanyjának.
Bálintot furcsa érzés fogta el az asszony láttán. Mintha ismerné, de nem bírt rájönni, hol láthatta már. Krisztina asszony nagyon kedves volt hozzá, szinte azonnal a szívébe fogadta, és neki is tetszett szerelme mamája. Csak az a fura érzés ne motoszkálna ott!
Hazafelé a kocsiban döbbent rá, hol látta már az asszonyt. Jaj, csak azt ne! – fohászkodott.

– Szia, apa, felmehetnék hozzád most? – kérdezte Bálint.
– Persze, mióta kell neked ehhez engedély? – válaszolta Zoltán csodálkozva.
– Miért vagy ilyen zaklatott? – kérdezte, amikor ajtót nyitott a fiának. – Csak nem dobott az a kislány? – próbált viccelődni, de Bálint most nem volt vevő a humorra.
– Nem, nem dobott, apa. Ennél nagyobb gondom van, azt hiszem.
– Segíthetek? – komolyodott el Zoltán is.
– Csak te segíthetsz! – bólintott a fia. – Az a kép az éjjeliszekrényeden… tudod, amiről sosem beszéltél nekem… ő az anyám, igaz?
Zoltán figyelmesen nézte. Fájó pontra tapintott a kérdésével, de látta, érezte, nagyon fontos neki a válasza. Mégsem akaródzott felelnie.
– Emlékszem, talán ötéves lehettem, amikor először kérdeztem tőled, kit ábrázol a fénykép. Mélyen belém vésődött a válaszod: „Az anyád lehetett volna. De nem kellettünk neki.” Tudom, hogy anya elhagyott bennünket, amikor még nagyon kicsi voltam. Tudom, hogy fájt neked, apa, azért nem is kérdeztem többé, hogy ne bántsalak, de elkönyveltem magamban, hogy ő ott a képen az édesanyám. Muszáj megnyílnod, apa, mert nagy bajban vagyok! Az a lány a képen Hanna mamája.
Zoltán bement a hálószobájába, s kihozta a fotót. Ujjaival finoman végigsimított Krisztina arcán. A kép a diplomaosztón készült, a lány boldogan mosolygott a kamerába.
– Ő Krisztina, életem nagy szerelme – kezdte a vallomást Zoltán. – Nem, nem ő az édesanyád, de édes anyád lehetett volna, ha egy ostoba előítélet miatt nem zár ki engem az életéből.
Bálint megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Mégsem a testvérébe szeretett bele!
– S ha már a vallomásoknál tartunk, tartozom még eggyel. Épp itt az ideje, hogy megtudj mindent. Anyád megcsalt engem, de ezt csak akkor vágta a szemembe, amikor az új pasijával lelépett. Közölte, hogy bár nem én vagyok az apád, mégsem visz magával, mert az új barátjának nem kell gyerek. Eléggé megrendítette az önbizalmamat, de túléltem. Egy darabig nyomon követtem a sorsát, de amikor azt a férfit is elhagyta egy még újabbért, beadtam a válást, és az emlékét is töröltem az életemből.
– Az anyám eldobott, az apám nem az apám. Szép! – sóhajtott Bálint. – Te miért nem dobtál el?
– Fiamként jöttél a világra és én szerettelek akkor is, ha nem az én vérem vagy. De most már felnőtt férfiként nem árt, ha ismered a tényeket.
– Ki az igazi apám, azt tudod?
– Valami Katona nevezetű. Meg akarod keresni?
– Nem, minek? Van nekem szerető, édes apám! – nevetett rá Bálint. – Hanna apja Kocsis Róbert, tehát véletlenül sem lehetünk rokonok.
– Mesélj Krisztináról! Tudom, Hannáról többet tudnál beszélni, de én most az anyjára vagyok kíváncsi.
– Nem sokat változott, bár már nem ennyire vékony, mint ezen a képen, de remek alakja van, nevető szeme, és kedves hangja. Nagyon szereti a lányát, ez kitűnt minden mozdulatából. Kettesben élnek, a férje tizenöt éve meghalt egy balesetben. Nem beszélt róla sokat, de olyankor elkomorult az amúgy csillogó tekintete. Akarsz találkozni vele? Hétvégén meglátogathatjuk őket.
– Meggondolom. Én még most is szeretem. Megpróbáltam pótlékot keresni, te tudod legjobban, hány nőt hoztam haza, de egyikük sem érhetett a nyomába. Kérdés, Krisztina megszabadult-e már a kísérteteitől? Mert én még most is szőke vagyok, bár már őszülő szőke, barna szemű és Zoltán – ami nála kizáró ok egy kapcsolatnál.
– Húsz év eltelt, apa, azóta ő is okosodhatott.
– Ez igaz – hagyta rá Zoltán.

Szombaton hajnalban útra keltek. Zoltán kocsijával mentek, hogy ha úgy alakul, azonnal hazajöhessen. Bálint meghívta szerelmét és mamáját ebédre, de Krisztina visszaüzente, hogy inkább főz valami finomat, és szívesen látja őket. Így hát egyenesen a lányok házikójához hajtottak. Krisztina még nem sejtette, mekkora meglepetésben lesz része. Amikor ajtót nyitott, azonnal megismerte a férfit.
– Zoltán? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem gondoltam volna, hogy annyi Király Zoltán közül pont te vagy Bálint édesapja.
– Pont én, Krisztina. Azért beengedsz? – mosolygott rá Zoltán.
– Hát persze, ne haragudj! – tárta szélesre az ajtót, s Hanna már repült is szerelme karjába. – Gyertek be! Az ebédre még várni kell egy kicsit, de addig beszélgethetünk a konyhában. Az ifjak úgyis turbékolni fognak valamelyik sarokban – nézett utánuk. – Megleptél, Zoltán. Nem is hasonlít rád a fiad.
– Nem az én génjeimet örökölte – vont vállat a férfi. – Gyönyörű a lányod, Krisztina, és te is gyönyörű vagy.
– Köszönöm – pirult ez az asszony, magában bosszankodva, hogy az ő korában még mindig elpirul egy bók hallatán. Igaz, inkább a bókoló személye volt a kiváltó ok. – Mesélj magadról! Hogy élsz, mit csinálsz? Még mindig ügyvéd vagy?
– Bíró. Én is tanultam. Felneveltem a fiamat, de a magánéletem nem teljes. Valaki mindig hiányzott mellőlem – nézett jelentőségteljesen a nőre. – Úgy tudom, özvegy vagy. Még mindig zavar a szőke haj-barna szem-Zoltán név összeállítás?
Krisztina megforgatta a húst a sütőben, megkavarta a rizst – húzta az időt. Aztán elszántan szembefordult Zoltánnal.
– Már rájöttem, milyen ostoba voltam. De az akkori lelkivilágomnak túl sok volt a hasonlóság. A nevetek, a külsőtök, ráadásul tudtam, hogy neked is van gyereked, és elhagytad a feleségedet, mint az a másik az előttem lévő két asszonyát – amit persze csak utólag tudtam meg –, s aztán engem is.
– Tévedtél. A feleségem hagyott el engem és a saját gyermekét. Elment egy másik férfival, aztán őt is otthagyta egy harmadikért. Tovább nem követtem a sorsát, már nem érdekelt. Elváltam tőle. Arra sem tartottam érdemesnek, hogy a fiunknak beszéljek róla.
– Mára én is megtanultam, hogy nem a külső számít. Csabi nem is hasonlított rád, mégis elhagyott. A férjem fekete volt, kékszemű, és Róbert, mégis egyetlen jót adott nekem életében, a lányomat. Vess meg, de boldog voltam, amikor elütötte az autó. Akkor is részeg volt. Szerencsére Hanna nem nagyon emlékszik rá, kicsi volt még, könnyedén elfelejtette. Nem kerestem új férfit magam mellé, hiszen minden kapcsolatom kisiklott. Biztos, hogy bennem van a hiba!
– Ha ezt hiszed, akkor még mindig ostoba vagy, kedvesem! – mondta Zoltán komolyan, de olyan szerelmes tekintettel, hogy lehetetlenség volt haragudni rá. – Elvesztegettünk húsz évet, de még nem vagyunk olyan vének, hogy ne próbálhatnánk meg együtt. Mit gondolsz?
– Én benne vagyok! – rikkantott Hanna, aki ebben a pillanatban lépett be Bálinttal a nyomában.
– Apa éjjeliszekrényén ma is ott áll a fényképed – árulta el pajkos kacsintással Bálint, amikor ebéd után a szobában beszélgettek.
– A diplomaosztós? Más fotód nem nagyon lehet rólam – nézett Zoltánra a nő. A férfi rábólintott. – Azt is neked köszönhetem. Ha te nem segítesz, képtelen lettem volna lediplomázni. Az a magánösztöndíj képletesen szólva az életemet mentette meg.
– Mária tanti alapítványa? – csodálkozott Bálint.
– Mária tanti? – kérdezett vissza Krisztina.
– Apa nénikéje volt.
– Tehát nem igaz, hogy egy régi ügyfeled… becsaptál? – fordult Zoltán felé az asszony. – Miért támadt olyan érzésem, hogy te fizetted az ösztöndíjamat?
– Mert én fizettem – mosolygott rá a férfi. – Nem a saját pénzemből, de én utaltam át minden elsején a számládra. Az alapítvány valós, és ma is él – nyugtatta meg a nőt. – Csak Mária tanti költözött haza égi otthonába.
Krisztina megerősítést kérő tekintettel nézett Bálintra. Ő komolyan bólogatott, igen, így volt, így van, ahogy apja mondja.
– A tanti akkoriban halt meg, amikor én születtem, csak apa elbeszéléseiből ismerem. Halála előtt létrehozott egy alapítványt, egy arra érdemes jogászhallgató megsegítésére, és ügyvéd unokaöccsét bízta meg a végrendeletének végrehajtásával, valamint az alapítvány kezelésével. Cserébe ráhagyta vagyonának fennmaradó részét.
– Amikor én az ösztöndíjat megkaptam, te már négyéves voltál, Bálint. Vagyis a tanti már rég elköltözött ebből a világból. Így persze, hogy nem kérdőjelezhette meg a döntéseidet – nézett vádlón Zoltánra. – Vallj színt, Zoltán! Hogy is volt akkor?
– Még mindig olyan éles az eszed, mint hajdan – tért ki a férfi a válasz elől. – Mi lett belőled, vizsgálóbíró?
– Válóperes ügyvéd – kotyogott közbe Hanna, de Krisztina továbbra is kitartóan várta a választ.
– Apa, ha most nem felelsz őszintén, te teszed tönkre a kapcsolatotokat – szólt halkan, figyelmeztetőn Bálint.
A férfi nagyot sóhajtott. Bólintott, hogy tudja, érti, aztán Krisztina szemébe nézett.
– Nem akartam, hogy megtudd. Igen, én fizettem az ösztöndíjadat, de valóban nem az én pénzemből. A tanti hagyott rám annyit, hogy nyugodt szívvel adhattam belőle.
– Több mint két évig fizetted a tanulmányaimat, és soha egy szóval sem említetted.
– Nem akartam, hogy hálás legyél, de azt sem, hogy visszautasítsd. Szerettelek, és nem vártam cserébe semmit, elég volt, hogy boldognak láttalak.
– Ennyit az éles eszemről – húzta el a száját Krisztina. – Húsz év kellett hozzá, hogy felismerjem, igazi kincs vagy. Egy szőke, barna szemű, Zoltán nevű kincs.
– Alakul – súgta Bálint Hannának. – Gyere, tűnjünk el, ne zavarjuk őket!
– Elmegyünk sétálni, anya – ugrott fel a lány, s puszit nyomva Krisztina arcára, kiperdült az ajtón. Bálint követte, de még biztatón visszakacsintott apjára.

Pályázatunk díjazása:

1.helyezett: Elismerő Oklevél + 5000 Ft-os vásárlási utalvány

2.helyezett: Elismerő Oklevél + 4000 Ft-os vásárlási utalvány

3.helyezett: Elismerő Oklevél + 3000 Ft-os vásárlási utalvány

+ az I. helyezettnek MEGLEPETÉS-ajándék!

A kiíró ettől eltérő díjakat is megállapíthat pluszban, továbbá Különdíjat is adományozhat.